Balatoni szösszenet

Hosszú, forró nyár...egy régi sláger szavai és milyen igazak erre a nyarunkra. Nem emlékszem, hogy ennyi időt tölthettem egy nyáron a Balatonnál. A családunk nem birtokol balatoni nyaralót, barátaink jóvoltából szoktunk részesei lenni a víkendházas élménynek.
Már gyerekkoromban is itt nyaraltunk, ugyanebben a házban, ugyanezeken az ágyakon aludtunk, alul kihúzható és ment köztünk a harc hogy ki alszik a fiókban. A saját gyermekeimmel jönni ide az élet körforgását jelzi, különösen számomra, akinek a szülői ház, mint olyan fizikai valósága, nincsen. A lakásra, ahová születtem, nem is emlékezhettem, ahogyon szülővárosm neve sem mond sokat, hiszen 4 évesen vissza költöztünk oda, ahol a szüleim korábban laktak. Viszont a másfélszobás panellakásra emlékszem, még van is egy éles kép bennem, ahogy a két ágy között ülök a földön, legókat pakolgatok és még az ágy alá is rakom a legóváros házait, annyira kicsi volt a húgommal közös szobánk. Aztán 10 évesen megint költözés, kicsit nagyobb, még mindig panel, de a saját szobára várnom kellett, míg dolgozni nem kezdtem. Akkor, 23 évesen, egy céges albérlet, szintén panel, szobáját tudhattam magaménak pár évre.

Talán érthető, hogy mikor beköltöztünk a két pici fiúnkkal a nagy házunkba (bruttó kétszáztíz - ez kb. ötször nagyobb, mint ahol 10 éves koromig laktunk) sokáig lötyögött rajtunk ez a méret. És most ezt is elhagyni készülünk, legalábbis egy időre, hogy a tenger partján, egy szigeten éljünk. Nem tudjuk meddig, egy vagy két évig, vagy tovább.
Mindenesetre a házunk megvár.